Hazánk éghajlati tulajdonságai miatt épületeinket többé-kevésbé fűteni kell. Erre számtalan lehetőségünk van – a legegyszerűbb tűzhelyektől kezdve a legbonyolultabb, elektronikusan vezérelt központi fűtési rendszerekig. Az igények és a lehetőségek valamely kombinációja alapján igyekszünk komfortérzetünket kielégíteni.
Itt a fafűtésű cserépkályha adottságait szeretném körbejárni.

A cserépkályha egyszer csak „lett”. Fejlődéstörténetét nem tudják a szakemberek olyan pontosan levezetni, mint pl. a világításét. A XI. századtól kezdve vannak kerámiatöredékek, amelyek részben díszítették, vagy egészében alkották a cserépkályha építményét. Ez a fűtőberendezés a XIII.-XIV. századra már széles körben elterjedt volt. Ebből az időből valók a legkorábbi ábrázolások is. A XIV. századi Magyarországon az egyszerű kályhaszemektől kezdve a legpompásabb, a gótika korának megfelelő kályhacsempéket és cserépkályha-építményeket ismertek. A cserépkályha megjelenésében mindig követte a kor művészeti vonulatait. Napjainkban az eddigi stílusirányzatok másolásától kezdve a leghuncutabb vonalvezetésig mindenféle csempekályha és kályhacsempe megvásárolható. Szinte követhetetlen a választék.
Nyugat-európai vezető kályhacsempe-gyártók évenkénti lakáskultúra-divat kiállításokon és vásárokon újabb és újabb megoldásokat ajánlanak. Egy tíz-húsz évre építendő cserépkályhánál viszont rizikós dolog a legfrissebb stílusok bármelyikére letenni a voksot. A cserépkályha csempét vásárolni szándékozó ügyfelek elsősorban a nagy gyártók sorozatgyártásra szánt mintáival találkoznak. Kisebb műhelyek a paletta hiányzó színeit kínálják. A teljesen egyedi művészi megfogalmazások megrendelői kör hiányában sajnos igen ritkán látnak napvilágot, kevéssé hathatnak mind a gyártói, mind a vásárlói-megrendelői ízlésre. Baj, ha nincs pénz, és az is, ha csak az van...
Amíg a kályhákat megjelenésükben igen változatosnak látjuk a régmúlt paraszti-polgári-főúri cserépkályháitól napjaink modern darabjaiig, addig fűtéstechnikai szempontból csak egy választóvonal mentén tehetünk különbséget. A XVIII. század második felétől a tűztér és a füstjáratok alkalmazása a cserépkályha építésénél igazán nagy előrelépés volt a gazdaságos fűtés felé. Egy rokokó főúri cserépkályhát és egy alföldi búboskemencét külső jegyeiben két végletnek tekinthetünk, szerkezetileg mégis azonosak: kívülfűtős, füstjárat nélküli fűtőberendezések. A főúri cserépkályha karcsú fémlábakon áll, korának megfelelő pazar díszítésében kézműves remekmű. Fűtését a kaminynak nevezett 1-2 négyzetméteres, gyakran az alapterületével azonos keresztmetszetével az ég felé nyíló helyiségből végzik. A fűtendő kályhának csak egy nyílása, ajtaja van: ahol berakják a tűzifát, ott jön ki a füst is.
A paraszti búboskemence vaskos vályogalapra épített fűtőalkalmatosság. Fűtése a szabadkéményes konyhából történik, és itt is egy nyílás van a tüzelőanyagnak és a kifüstölésnek. Belülről osztatlan egyterűek. Mindkettőben tökéletlen az égés, füstgázuk kormol, kátrányoz. Fűtőképességük a palástjuk hőleadó képességéig és a tömegében tárolt hő mennyiségéig terjed.
A tűztér és a füstjáratok kialakításával, a megfelelő kéménnyel együtt jóval gazdaságosabbá, környezetkímélőbbé vált a fafűtés. Kevesebb tűzifa felhasználásával több meleget, tisztább füstöt nyerünk. A méretezett tűztérben tökéletesebbé válhat az égés; a hosszú füstjáratok nem engedik a forró füstgázokat azonnal a kéménybe, a kialakításukhoz felhasznált építőanyagok pedig növelik a kályha össztömegét, hőtároló képességét.
Gazdaságos, környezetkímélő, csinos, megjelenésében harmóniát, biztonságot és kellemes meleget sugárzó fűtőberendezés lett már régóta a cserépkályha. Sajátos tulajdonságával, az otthonba illeszthetőségével mindig helyet fog kapni lakáskultúránkban.
A fa, a bőr, és a textil mellett a kerámia teszi a lakást otthonossá. Természetesen mindig felbukkan egy-egy vetélytársa, amelyek gyakrabban kényelmesebbnek tűnnek, mégis, sokukra már alig emlékszünk. A biztonságos fűtés lehetőségét szem előtt tartó igényes lakástulajdonosnak mindig van cserépkályhája.
A cserépkályha mázas idomokból épített, igen változatos, a hely igényeihez alkalmazkodó, belülről tűzálló kerámiaféleségekkel bélelt fűtőberendezés. A beépített anyagok hőtechnikai jellemzői kedvezők, a kályha hőtároló képessége igen jó, hosszú időn keresztül képes az egyenletes hőleadásra.
Mondhatjuk, hogy a látványtűzterű vaskályhákba (azaz kandallókba) azért gyújtunk be, mert azonnal meleget akarunk, míg a cserépkályhába pedig azért, hogy a következő befűtésig meleg legyen.
Előny, hogy a cserépkályha felülete sosem melegedik túl. Nem áll fenn a túlforrósodás lehetősége, mint a vaskályhák esetében. A tűz és a balesetveszély mellett még a komfortérzetre nézve is előnyösebb a cserépkályha által nyújtott közepes hőmérséklet, ugyanis a magas felülethőmérsékletű vaskályhák a levegőben lévő port megpörkölik, és az mindig szárazságérzetet kelt, egészségtelen. A cserépkályha meghatározóan sugárzott hőben adja le a melegét, kevesebb meleg levegő képződik, nem lesz nagy hőmérsékletkülönbség a padozat és a mennyezet között.
Előnyként kell megemlíteni, hogy kezelésük könnyű, különösebb szakértelmet nem kíván. Sajnos pár generáció kiesett a fatüzelés rutinjából, így némi odafigyelés, fegyelmezettség kell, hogy megfelelően begyakoroljuk a gazdaságos tüzelést. Mindegyik fűtőberendezésnek és fűtőanyagnak van egy optimális tüzeléstechnológiája, s csak ennek betartása esetén érhető el a megfelelő hatásfok: normál feltételek esetén ez a cserépkályhánál 70-80%.
A fafűtés egyszerűsége ellenére mégis nagyon sokan rosszul: gazdaságtalanul, környezetszennyezően fűtenek. A gondatlan tűzifakezelés és az egyéb feltételek rossz volta miatt a kelleténél jóval több tűzifát használnak fel, elkormozódik, elkátrányozódik a cserépkályha és a kémény. A cserépkályha csak körülményesen, nagy kosszal járó munkával takarítható.
Az égésnek köztudottan három feltétele van – az éghető anyag, az oxigén és a gyulladási hőmérséklet.
A „minden bogár rovar, de nem minden rovar bogár” szólás mintájára: minden fa eltüzelhető, de nem minden fa tűzifa. Pontosabban: nem a cserépkályhában eltüzelhető fa. A cserépkályha építésére felhasznált anyagoknak, valamint a kályha szerkezeti sajátosságának a száraz, épszövetű keményfa felel meg égési lefolyásával. A száraz, megfelelő méretű és mennyiségű, a tűztérben célszerűen elhelyezett fával tudunk gazdaságosan és környezetkímélő módon fűteni.
A fafajok fűtőértéke közel azonos, égési tulajdonságaik, parázstartásuk alig különbözik, a cél elérését alig befolyásolják.
A legfontosabb tényező a fa nedvességtartalma. A nem megfelelő szárazságú fa tüzelése plusz 10-40% fafelhasználással jűr, néha a tüzelést is ellehetetleníti. Elkormozódik, elkátrányozódik a kályha füstjárata, és a kémény. A füstjáratban lerakódott koromréteg rontja a füstgáz és a kályha falazata közötti hőleadást, nagymértékben rontva ezzel a hatásfokot. A fakátránnyal átitatott, bűzölgő cserépkályha csak bontással „javítható”. Tetemes kiadás!
A tökéletlen égésből származó égéstermék szennyezi a környezetet. A tűzifa nedvességtartalmának méricskélésére szolgáló eszközök működési elve az elektromos ellenálláson vagy az elektromos kapacitáson alapul. (Megkülönböztetünk nettó és bruttó víztartalmi százalékot.)
A tűzifát általában a vegetációs időn kívül, télen termelik ki. A kora tavasszal megvásárolt, „konyhakészre” hasogatott és megfelelően tárolt fa őszre tüzelésre megfelelő. Az 1 méteres választék eredeti hosszban és kérgében hagyva viszont csak a következő szezonban fűthető.
Az égés szükséges feltétele még az égést tápláló levegő, oxigén, a huzat.
A mai jó minőségű nyílászárók nem adnak lehetőséget a huzat kialakulásához. A fatűz nem kap kellő mennyiségű levegőt, senyved, és az égés tökéletlen lesz. A füst kicsap a tüzelőajtón. Korom és kátrány képződik, romlik a hatásfok.
Tovább ronthatják a huzat feltételeit, sőt még az irányát is megfordíthatják a konyhai szagelszívók, valamint a központi porszívók is. Ezekkel a gépekkel szemben a kémény tehetetlen.
A lakás sajátosságai és a széljárás is nagy mértékben a kéményhuzat ellen dolgozhat. Több cserépkályha „halálát” okozta már az is, hogy a lakásban megvoltak a jó huzat feltételei, de a tüzelőajtón lévő huzatszabályzók kis méretük miatt nem engedték be a tűztérbe a szükséges mennyiségű levegőt.
A jó égéshez szükséges még a gyulladási hőmérséklet. Amikor fával tüzelünk, akkor fagázzal tüzelünk. Begyújtáskor addig hevítgetjük a gyújtósfát, amíg az a hő hatására bomlani nem kezd. Éghető fagázok keletkeznek, ezek meggyulladnak, és a tűz önfenntartó lesz. A fa termikus bomlásakor különböző könnyű és nehéz, hosszú, vagy rövid szénhidrogénféleségek molekulái képződnek. A nehezebb fagázok a tűztérben csak egy bizonyos magasabb hőmérsékleten égnek el, csak ekkor szabadul fel belőlük az energia. Ha nyers, nagy víztartalmú fával tüzelünk, vagy a kis levegőellátottság miatt senyved az égés, akkor az el nem égett fagázokból képződik a korom és a kátrány. A tökéletlen égés miatt nem szabadul fel a fagázokból az összes hő, szennyezőanyagokkal teli füstgáz képződik, rontjuk a hőképződés feltételeit, nem fogjuk örömünket lelni a fatüzeléses cserépkályhában. A fa fűtőképességének közel háromnegyedét a fagázok elégéséből nyerjük, a többit a faszén elizzásából.
A cserépkályhában a fa égését szűk keretek közt lehet szabályozni. A tűztérbe berakott fa tömegével és a hasogatottság méretével lehet némi befolyásunk a kinyerhető hő mennyiségére, időbeni lefolyására.
A fatüzelésnél megkülönböztetünk mennyiségi (kalorimetrikus) és minőségi (pirometrikus) fűtőhatást. Az előbbi a tűzifa teljes elégetésével szolgáltatott hőmennyiség. Az utóbbi az égés hevességét, gyorsaságát, pillanatnyi hőfejlesztését jellemzi.
Ide kapcsolódó fogalom a fatömeg-felület arány. A vastagabb fahasábok lassabban égnek el, míg a vékonyabb hasítékok égése gyors. Mindkét véglet elkerülendő. A rossz tüzeléssel is lehet valamennyi meleget fejleszteni. A túl vastag fahasábok lomhán, kisebb hőfejlesztéssel égnek, a nehéz fagázok nem gyulladnak meg, ez kátránylerakódáshoz, koromképződéshez vezet.
A túl vékonyra hasogatott fa gyorsan, nagy hő fejlődésével ég, és rövid idő alatt igen sok fagáz képződik. A képződött nagy hő megterheli a cserépkályha szerkezetét, valamint a sok fagáz nem tud jól elkeveredni a levegővel, az égés emiatt nem lesz tökéletes. Az égés gyors lefolyása miatt a képződött hőt a kályha tömege nem képes magába venni, és az a kéményen át távozik.
A leírtakból úgy tűnhet, hogy fanedvesség- és huzatmérővel, hőmérőkkel és füstgázelemző műszerekkel valósítható meg az ideális cserépkályhafűtés.
Ez közel sincs így. Pár begyújtás alatt kitapasztalható, hogy mennyi az a famennyiség, amivel felhevíthetjük a cserépkályhát. Ennél többet nem érdemes, kevesebbet pedig nem szabad a tűztérbe raknunk.
Ha meglepően kevés fával sok meleghez jutunk, és a kéményünk nem füstöl, akkor mindent jól csináltunk. Olcsón, környezetkímélő módon, a központi energiaellátó rendszerektől függetlenül, biztonságot nyújtó, kedvesen elegáns cserépkályhánkból, barátságos, jó komfortérzetet adó meleget élvezhetünk. A tűzifával való foglalatosság férfias feladat. A ropogó tűz melletti hangulat az egész család kedvére van.
A cserépkályha fűtési teljesítményét igen nehéz pontosan megadni. (Melyik kályha? Mikor? Hogyan értve? Milyen körülmények között?) Az összes adat ismeretében már jó közelítéssel megadható, de az „ekkore kályha elég szokott lenni” mértéke is gyakran ugyanennyire megbízható.
A cserépkályha manapság drága beruházásnak számít. Az építés költségén spórolnak a megrendelők, holott a kályhaépítéshez felhasznált építőanyagok mennyiségére és nemességére szánt kiadás takarékosabb megoldás lenne. Egy átlagos méretű kályhát 2-3szor nagyobb tömegűre, így sokkal gazdaságosabban használhatóra is lehetne építeni. Egy szakszerűen felállított cserépkályha megfelelő használat mellett, rendszeres karbantartással legalább 20 évig kitűnően használható marad.
Tessék átgondolni, és minden szempontból igényes döntést hozni!